Azt veszem észre, hogy mi emberek nem szeretjük magunkat. Az evészavarosokra ez duplán igaz, ők meg is tesznek mindent, hogy a lehető legjobban gyötörjék magukat.

Ahogy körülnézek, még a viszonylag egészségesnek mondott emberek között is alig találok valakit, aki tényleg szeretné önmagát.

Már a kérdéstől is általában kiakadnak. Van, aki azt mondja: „Milyen ostoba kérdés ez! Már hogyne szeretném önmagam, hiszen ez természetes.” És mégis elnézem az életét, és azt látom, hogy olyan kapcsolatban van, ahol nem boldog. Olyan munkahelyen dolgozik, és olyan munkát végez, amit nem szeret. A szabadidejében is a kötelezettségeinek tesz eleget, amiket ugyan a háta közepébe sem kíván, de úgy tesz mintha, élvezné. Ráadásul meg is van hízva, nem érzi jól magát a bőrében. Ha netán megkérdezem, hogy miért nem csinál olyan dolgokat, amiktől jól érzi magát, amik boldoggá teszik, úgy néz rám, mintha nem lennék normális, és közli, az élet nem erről szól.

Más arra a kérdésre, hogy szereti-e önmagát teljesen zavarba jön, mert úgy gondolja önmagunkat szeretni nem szép dolog. Úgy gondolja az a nagyképű, önző, öntelt emberekre jellemző. Ő abban hisz, hogy nem önmagunkat, hanem másokat kell szeretni, boldoggá tenni. Mi magunk nem számítunk, csak a többi ember.

Hát felmerül bennem ezekkel a válaszokkal kapcsolatban egy-pár gondolat.

Nem értem hol romlunk el. Mert ugye minden kisgyerek úgy születik, hogy szereti önmagát. Tehát megvan bennünk a képesség, de valahogy idővel elfelejtjük, hogy mindezt már tudtuk és megéltük.

Persze most mondhatjuk, hogy a szüleink, a tanáraink, az úgynevezett nagy szerelmeink, stb. belénk nevelték, elhitették velünk, hogy nem vagyunk szerethetőek. Jó, de már nagyok vagyunk, miért kell továbbra is hinnünk nekik? Egyáltalán miért kell másnak hinnünk. Ha engem valaki ma úgy tűnik, hogy nagyon szeret, és én ettől boldog vagyok, akkor elhiszem, hogy szerethető vagyok. Viszont ha holnap ez az ember azt mondja, hogy már nem szeret engem, mert….. Akkor nekem el kell hinnem, hogy én már nem vagyok szerethető? Tegnap még az voltam, de ma már nem? Miért mi történt tegnap óta? Semmi. Ő már máshogy érez velem kapcsolatban, de attól még én továbbra is szerethetem magam, nem? Miért kellene más ember véleményétől függnöm?

Szóval mi is a bajunk magunkkal? Vannak rossz tulajdonságaink, kevésbé szerethető jellemvonásaink? Igen, és kinek nincs. Ez még nem kizáró ok. Akkor miért? Ja igen, azt mondták, tanították nekünk, hogy önmagunk szeretete nem nemes dolog. De miért nem?

Én most itt nem a nárcizmusról beszélek ám, hanem egy egészséges önértékelésről. Arról, hogy tisztában vagyok azzal, amilyen vagyok. De mindezek mellett, ahogy az anya is szereti a zsivány gyerekét, én is szeretem magam. Elfogadom magam. És ez véletlenül sem nagyképűség, erre szükség van ahhoz, hogy másokat is tudjak szeretni, elfogadni; és én is el tudjam fogadni mások szeretetét.

Ugyanis ha én nem szeretem magam, akkor azt sem tudom elhinni, hogy más szerethet engem. Ezért vagy olyan kapcsolatokban találom magam, ahol előbb-utóbb elhagynak, átvágnak, megaláznak, vagy függő leszek. A másik embertől függök. Szükségem van rá ahhoz, hogy jónak, szépnek, szerethetőnek érezhessem magam. Ha ő nincs, összeomlok.  Mindig szükségem van valakire, mert egyedül nem bírok lenni. Akkor előjönnek azok a gondolataim, hogy nem vagyok elég jó. Ezért mindenáron szükségem van egy kapcsolatra, egy idő után az is mindegy milyenre, csak legyen mellettem valaki. Hogy érezhessem, van bennem valami szerethető, valami szép.

Az önzésről meg annyit, hogy amennyiben én megadom saját magam számára azt, amire vágyom, ha olyan dolgokat teszek, amihez kedvet érzek, ha tisztelem és becsülöm önmagam, akkor a többi emberrel is így fogok bánni. Ugyanis csak az tud adni, akinek van miből. Ha én nem szeretem önmagam, akkor vajon képes leszek valaha másokat igazán szeretni? Aligha. Ellenben, ha tele vagyok örömmel, mert számomra örömteli dolgokat teszek, ha elfogadom magam, ha tisztelem magam, akkor magától értetődő, hogy a többi embert is elfogadom, tisztelem és átsugárzik rájuk az én belső örömöm.

Csak gondoljunk bele, biztos mindenkinek vannak a környezetében olyan emberek, akiknek élvezet a közelükben lenni, mer valami árad belőlük, amitől mi is jobban érezzük magunkat. Nem olyan emberek ők véletlenül, akik megtanulták szeretni és elfogadni magukat, és ez sugárzik belőlük ránk is? Mert mernek önmaguk lenni, hiszen tudják akkor a legszebbek, ha természetesek. Mert úgy jók, ahogy vannak, az összes jó és kevésbé jó tulajdonságukkal együtt?

Tökéletes, hibáktól mentes ember meg szerintem nem létezik. Álszent, önmagát megjátszó, a valódi énjét elnyomó ember már sokkal több. De mi értelme becsapni önmagunkat és másokat?

Úgyhogy teljesen felesleges sanyargatnunk magunkat. A természetes állapotunk amúgy is az öröm, boldogság állapota lenne. Ha hagynánk.

Az egészség szó is ebből ered: EGÉSZ-ség. Aki egész, az önmaga. Harmóniában van önmagával, elfogadja, szereti önmagát úgy, ahogy van. Egészként. Ha ezt nem teszi, akkor kiesik az egész harmóniájából, és EGÉSZ-ségtelen, égészség-nélküli lesz.