Tegnap, amint egy ismerősőmet vártam, játszottam. Azt játszottam, hogy egy járdaszegélyen próbáltam sétálgatni, anélkül, hogy leesnék. A kezeimmel egyensúlyozva tökéletesen ment, ezért gondoltam továbbfejlesztem a  dolgot, és zsebre teszem a kezeimet.

Jó játék volt, ismét meggyőződtem arról, hogy fejben dől el minden. Hogy jön össze a két dolog?

:-)

Úgy, hogy azon kezdtem el töprengeni, hogy akkor is ilyen jól menne-e a sétálgatás, ha amin lépkedek nem egy fél méter magas járdaszegély, hanem egy irtózatosan mély szakadék fölött átvezető lábfejnyi széles gerenda lenne?

Valószínűleg, nem - gondoltam. Akkor minden bizonnyal totálisan be lennék rezeléve, és valószínűleg le is esnék?

De miért, hiszen maga, amin lépkedek mindkét esetben hasonló, akkor mi változna? A gondolataim. Azok változnának.

A járdaszegély esetében ugyanis nincs veszítenivalóm, nincs semmi kockázat, csak játszom. És mivel csak játszom, így abszolút a feladatra tudok koncentrálni, teljesen a pillanatban, a mostban vagyok, és ebből kifolyólag sikerül a dolog. Végigmegyek, még zsebre tett kézzel is, anélkül, hogy leesnék.

A szakadék esetében viszont más lenne a helyzet. Tele lenne a fejem mindenféle gondolattal, borzasztóan félnék attól, hogy mi lesz, ha nem sikerül és lezuhanok a mélybe. Eszembe jutna mindaz, amit veszíthetek, ha meghalok, vagy megnyomorodok. Merengenék a múlton, magamon, a mélységen, azokon, akiket szeretek stb. Tehát valószínűleg nem tudnék az adott pillanatra koncentrálni arra, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem. Magyarán képtelen lennék elengedni a helyzet komolyságát, a körülményeket, és ennek köszönhetően valószínűleg leesnék.

Ebből aztán arra jöttem rá, hogy mindennel ez a probléma. Túl komolyan vesszük az életünket, és benne önmagunkat. Túl sok mindent lejátszunk a fejünkben egy-egy esemény kapcsán. Agyban egész forgatókönyvet írunk a lehetséges kimenetelekről, és mindezzel elveszítjük a pillanatot. Képtelenek vagyunk teljesen arra összpontosítani, amit éppen teszünk.

Pedig nem kellene mást tenni, csak egyik lábunkat a másik elé helyezni, és lépésről lépésre haladni az úton, életünk útján. Úgy felfogni az egészet, mint egy játékot. Élvezni.

A gyerekek ezt teszik, ők még így élnek. Mi pedig kiöljük belőlük ezt a játékosságot, azzal, hogy a mi komoly életfelfogásunkat beléjük erőszakoljuk.