Számomra az evés nem volt más, mint menekülés. Méghozzá menekülés az örömök, kudarcok, önmagam, mások, azaz maga az ÉLET elől.

Érdekes, ez közben nem tudatosult bennem, csak így utólag. Rettentően féltem. Mindentől.

Féltem attól, hogy boldog legyek, mert mi van, ha elmúlik?

Féltem attól, hogy önmagam legyek, mert mi van, ha másoknak nem tetszik?

Féltem attól, hogy olyan dolgokat tegyek, amikre vágytam volna, mert mi van, ha kudarcot vallok?

Féltem igazán kimutatni a szeretetemet, mert mi van, ha a másiknak nem kell és visszadobja?

Féltem kimondani, amit érzek, gondolok, mert mi van, ha másoknak nem tetszik, és nem fognak többé elfogadni?

Nem igen hiszem, hogy lett volna valami, amitől nem féltem. Gyáva voltam élni. A vicc az, hogy belül éreztem, hogy ez így nem jó, mivel állandó feszültség volt bennem. Nem a harmónia, a béke állapotában léteztem, hanem örökös frusztráció,  csalódottság állapotában. Csalódtam a világban és benne az emberekben - legalábbis ezt hittem, ezt akartam hinni. Valójában saját magamban csalódtam. Mert nem adtam meg magamnak, a lelkemnek mindazt, amit  megadhattam volna. De ezt könnyebb volt másokra hárítani. Sokkal könnyebb, mint felemelt fejjel menni az utamon, vállalva, hogy ilyen vagyok. Tudom hova tartok, elfogadom a nehézségeket, a buktatókat és ha elesek, majd felállok. Hagyom, hogy az élet rajtam keresztül áramoljon, és olyan vagyok kint, mint amilyen bent. Hiteles. Vállalom mindazt, ami bennem van. Ezzel együtt pedig elfogadom a pofonokat és örömmel veszem a puszikat. Nem, én nem ezt tettem.

Valójában nem tettem semmit, szinte átaludtam 15 évet az életemből. Ettem, hánytam, vegetáltam, ettem, hánytam, vegetáltam. Az evéssel vezettem le a feszültséget. Azt a feszültséget, amit akkor érez az ember, amikor belül mélyen tudja, hogy nem jól él, nincs összhangban önmagával, a mindenséggel. Vegetál, hárít, menekül. Annyira be akarja biztosítani magát, hogy semmi baj, sérelem ne érje, hogy a nagy parában nemet mond mindenre és mindenkire.

Egyet kivéve: a zabálást. Mert az olyan jó feszültségoldó, és olyan jól el tudja nyomni azt a kis hangot, ami folyton arra bíztat, hogy merjünk élni. Annyira ki lehet ütni vele. Nem kell gondolkodni, csak ész nélkül tömni magunkba a kaját. Olyan intenzitással, amivel az életet és mindazt, amit kínál kellene behabzsolni. De azt nem merjük, mert veszélyes. A zabálás ellenben nem hagy el, nem ver át, mindig kielégít, mindig kéznél van, de milyen áron? Végül a bulimia zabál fel minket. Elveszi az egészségünket, a lelkünket, az életünket.

Akkor most mi is jár nagyobb kockázattal? Az, ha élünk, vagy az, ha zabálunk?