Sokat gondolkodtam erről a témáról.

Sokat, mivel klasszikus evészavaros lévén, elég sok problémám akadt e téren. Klasszikus alatt azt értem, hogy a szakirodalom szerint az evészavarosokban általában elég nagy a megfelelési kényszer és az önmagukkal szemben támasztott elvárások is igen magasak. Ez a leírás pedig igen jól illett rám.

Ahogy visszaemlékszem, én is mindig másoknak akartam megfelelni. Tőlük vártam visszaigazolást arra nézve, hogy érek valamit. Szükségem volt erre, mivel én nem találtam magamban semmi értékelnivalót, amitől persze elég nyomorultul éreztem magam. Egy ideig viszont a külvilág se nagyon adta meg számomra a kívánt elismerést. Amolyan szürke kisegér voltam, se nem csúnya, se nem szép, nem túl érdekes, de nem is túl unalmas. Egyszóval semmilyen. Legalábbis én így gondoltam. S mivel ez az elképzelés élt a fejemben önmagamról, ezért az életem is tele volt hasonló megtapasztalásokkal. Ezeket vettem észre, mert erre voltam nyitott. Erre koncentráltam, ez volt az elvárásom. Persze nem tudatosan. Mindezt "szegény én, milyen borzasztó élete van" módon éltem meg.

Mindeközben figyeltem a körülöttem lévő embereket, ismerőseimet. Irigyeltem őket, mert azt láttam, hogy ők szépek, érdekesek, közkedveltek, színesek. Nem éltem velük, csak ritkán láttam őket, mégis az alapján, amit mutattak, eldöntöttem, hogy ők a szépek és érdekesek, én meg a csúnya és semmilyen. Egy dologban minden általam irigyelt ember hasonlított. Mindannyian vékonyak voltak. Ezért aztán valahogy összeraktam a két dolgot, azaz a vékonyságot meg a sikerességet.

Akkoriban semmit nem tudtam a kisugárzásról, valamint arról, hogy minden ember egyedi és pont ennél fogva különleges. Azt sem sejtettem, hogy ha mindenáron másoknak akarok megfelelni, önmagamat veszítem el. Semmi mást nem akartam, mint közéjük tartozni. Azok közé, akiket mindenki kedvel, akiket irigyelnek, akiknek a véleménye számít. Ez nem is baj, tipikus kamaszos gondolat. A baj azzal kezdődött, hogy mindezt úgy akartam elérni, hogy közéjük, sőt alájuk fogyok.

Eleinte jó volt, már az első pár kiló után, - habár semmi egyéb nem történt, nem cseréltek nálam személyiséget, fejet, stb. - teljesen máshogy éreztem magam. Kezdtem színesedni, legalábbis így éreztem és ezt sugároztam kifelé is. Napról napra szebbnek éreztem magam, és a környezetem is eszerint alakult. Közben mindent megtettem, hogy asszimilálódjak. Cigi, ital, bulik (persze akkoriban mindez, még elég light-os formában történt). Észre sem vettem, és rövid időn belül bekerültem a magba. Elfogadtak. A szürke kislány hangadó lett. Már nem csak én irigyeltem másokat, akadtak, akik engem irigyeltek a vékonyságom miatt. Észrevettek az ellenkező nem képviselői is, és én mint mindent, ezt is a fogyókúra diadalának tudtam be. Ekkor még nem is volt súlyos a helyzet, hiszem csak pár kiló ment le. Én viszont mindent akartam. Mindenkinél vékonyabb akartam lenni, ami a fejemben egyet jelentett a „mindenkinél szebb, sikeresebb, érdekesebb akarok lenni” célkitűzéssel. Kárpótolni akartam magam mindazokért az évekért, amikor nyomorultul éreztem magam, és senki nem vett észre. Az már egy másik történet, hogy a nagy igyekezetem, majdnem önmagam elpusztításához vezetett.

De térjünk vissza az elfogadáshoz. Mi változott bennem, amitől egy-kettőre jobb lett az életem? Semmi, azon kívül, hogy lefogytam 3-4 kilót. Pontosabban minden, mivel az a pár kiló megváltoztatta a gondolataimat, az önmagamról alkotott véleményemet. És csupán attól, hogy más szemmel kezdtem nézni önmagamra, mások is másként kezdtek rám nézni. Vagyis tulajdonképpen végig az én kezemben volt az irányítás, és még fogynom sem kellett volna, csupán a gondolataimon, hozzáállásomon változtatni. De ezt akkor nem tudtam, és a fogyás lett a szerencse-talizmánom. Pedig életem történetének akkor is én voltam a rendezője, de ezt a feladatot áthárítottam másokra.

Az emberek véleménye mindennél többet ért. Ha jó embernek tartottak, akkor jó embernek éreztem magam, ha rossz véleménnyel voltak rólam, magamba zuhantam. Kellett a külső megerősítés, mert önmagamra nem számíthattam. Nem volt egy erős belső tartásom. Nem voltam tisztában önmagammal, az erényeimmel, a hibáimmal. Pontosabban lehet, hogy tisztában voltam, de nem mertem felvállalni magam úgy, ahogy vagyok.

Féltem, hogy esetleg nem tetszene másoknak, amit látnak, és kinevetnének, vagy egyszerűen átnéznének rajtam. Attól pedig megalázottnak, szerencsétlennek érezném magam. Ezért soha nem mertem igazán megélni a vágyaimat, kipróbálni mindazt, amihez kedvet éreztem, mert folyton ott lebegett a nevetségessé válás veszélye. Mindig az volt bennem, hogy biztos nem tudnám jól csinálni, kudarcot vallanék, és azt nem bírtam volna elviselni. Valamiért csakis kimagasló eredményeket vártam volna el magamtól, s ha úgy éreztem csak középszerűt alkothatnék, inkább nem csináltam semmit. Így persze sok mindenből kimaradtam, kívülről figyeltem, ahogy mások jól érzik magukat, új élményeket, tapasztalatokat szereznek. Csodáltam a bátorságukat, hogy van merszük egy emberként felállni és táncolni, énekelni, ha éppen ahhoz van kedvük. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol róluk. Én nem voltam ilyen. A véleményem, a tetteim, mindaz, amit másoknak mutattam, kozmetikázottak voltak. Mindez persze olyan érzéssel párosult a lelkem mélyén, mintha nem lennék szabad, mintha önszántamból ketrecben élnék. (Ez a visszafogottság, illetve a vágyaim folyamatos elfojtása köszönt vissza szerintem később a bulimiában.) Belül persze mindvégig éreztem, hogy ez nem én vagyok, de az, hogy elfogadtak, mindennél többet jelentett.

Nagyon sok időnek kellett eltelnie, mire megértettem, hogy nem kell senkinek megfelelnem, egyedül önmagammal kell békét kötnöm. A külvilág, az emberek nem ismernek igazán. Kiragadott pillanatokat, perceket, órákat látnak az életemből és az alapján alkotnak véleményt rólam. Én pedig elhiszem, hogy igazuk van. Pedig nem tudják milyen hatások értek, mi miatt lettem olyan, amilyen vagyok. Könnyen kimondják, hogy jó vagyok, de ugyanilyen könnyen kimondják azt is, hogy rossz. Egy pillanat alatt megszeretnek, és ugyanilyen gyorsan meg is gyűlölhetnek. Felemelnek és ledobnak, mi meg nézünk, hogy most mi történt. Hiszen mi nem változtunk. Hogy lehet az, hogy tegnap még szerettek, ma meg már nem?

Ebbe, ha nincs egy erős belső központunk, tartásunk, bele lehet bolondulni. Ha viszont tisztában vagyunk önmagunkkal, és éljük az életünket a saját normáink szerint, akkor mondhat bárki bármit, mi tudni fogjuk hol a helyünk. És ha így élünk, akkor harmóniában vagyunk önmagunkkal, ami egyet jelent az örömmel, kiegyensúlyozottsággal. S ha mindez megvan, akkor tényleg nem számít, hogy hány kilók vagyunk, vagy mások milyennek látnak, mert belül ragyogunk, és ez kívülről is látszik. Ez a kisugárzás. Megfigyeltem, hogy azokat az embereket, akiknek erős a kisugárzásuk részletesebben meg sem nézem. Fogalmam nincs pontosan hány kilók, milyen a bőrük, vagy mivel foglalkoznak. Nézem a szemüket, érzékelem azt a melegséget, ami körülveszi őket és szépnek látom őket. Teljesnek. Békésnek. És szerintem ez az, ami számít. Ezt pedig csakis saját magunk adhatjuk meg maguknak. Mint ahogy szinte mindent az életben. A saját jólétünk, boldogságunk kulcsa mi vagyunk!!!

A teljességről, és békéről az a falevél jut eszembe, amit a minap megfigyeltem. Nagy szél volt, sorjában fújta le a leveleket a fákról. Az egyiket pont az orrom előtt kapta el. És a falevél táncolt. Nem viccelek, táncolt. Valószínűleg az volt élete első és utolsó tánca, hiszen leszakítván a fáról pusztulás várt rá. Az a kis falevél viszont mit sem törődött ezzel, kihasználta a lehetőséget és amíg csak tudott táncolt. Kecsesen és vidámam. Elfogadta a sorsát és kihozta belőle a lehető legjobbat. Vidáman, békében töltötte léte utolsó időszakát. Nem görcsölt, nem rettegett attól, hogy mi lesz vele. Ráfeküdt a szél szárnyára és boldogan ment a vég felé. Nagyon meghatott. A természet ösztönösen alkalmazza azokat a dolgokat, amiket mi már régen elfelejtettünk.