Gondolom sok evészavaros fejében keringenek hasonló gondolatok. Ezzel én is így voltam, és hosszú éveken keresztül az elhízástól való rettegésem sokkal erősebb volt, mint a gyógyulás iránti vágyam.

Persze, szerettem volna meggyógyulni, azonban annyira rettegtem attól, hogy a gyógyulással együtt jár a hízással, hogy időről időre elhalasztottam a dolgot. Ez az elhalasztás nem volt tudatos, mert folyton azon keseregtem, hogy miért nem tudok már kilépni ebből az ördögi körből. Valójában viszont mélyen belül féltem. Féltem attól, ha tényleg eldöntöm, hogy a gyógyulás felé indulok el, akkor azzal a hízásra, kövérségre is rábólintok. Így aztán nem indultam el semerre. Egy helyben toporogtam és szenvedtem.

A betegség rám nehezedő súlya, azonban már egyre elviselhetetlenebbül nehezedett rám, ledobni azonban nem mertem, mivel az legalább vékonyan tartott. A vékonyság pedig mindennél fontosabb volt számomra. Még az életnél, az egészségemnél, a kapcsolataimnál is fontosabb. El sem tudtam (megjegyzem ma sem igazán tudom) képzelni magam kövéren. Így, mivel azt hittem, hogy a súlyomat csak a hányással, vagy koplalással tudom megtartani, soha nem voltam elég bátor ahhoz, hogy igazán elhatározzam, lesz ami lesz, meggyógyulok.

Nyavalyogni viszont nyavalyogtam. Sokat. Siránkoztam sanyarú sorsom miatt, kérdezgettem Istentől elkezdve az Univerzumon át mindenkit, hogy miért tette ezt velem, sőt miért pont velem?

Közben teltek múltak az évek, egyik nap olyan volt, mint a másik. Hol jobb hangulatban voltam, hol éppen halni készültem. Az evészavarok vagy napjában többször, vagy csak hetente párszor, de ugyanúgy a markukban tartottak. Emiatt hol kiakadtam, hol az élet velejárójának tartottam. Egy dolog viszont soha nem változott. Képtelen voltam elfogadni, pláne nem szeretni magam. Az önmagamról alkotott véleményem annyira lesújtó volt, hogy ha lett volna elég erőm és bátorságom, valószínűleg darabokra téptem volna magam.

Aztán szépen lassan elindult bennem a változás. Valószínűleg kezdett elegem lenni az önpusztításból, és az önsajnálatból, így hát elkezdtem magamat figyelni. Sokat gondolkodtam magamon, hogy mit miért csinálok, gondolok, mi motivál és mi húz vissza, és azon, hogy egyáltalán ki vagyok én. Ahogy ismerkedtem önmagammal, és ahogy kezdtem nagyon belefáradni az örökös önmagam elleni harcba, egyre jobban kezdtem elfogadni magam. Csökkeni kezdtett bennem a megfelelés - mind másokkal, mind önmagammal szemben -, és egyre inkább kezdtem megbékélni a helyzetemmel.

Eljutottam oda, hogy magamban békét kötöttem mindenkivel, aki szerintem megbántott. Sőt, önmagammal is. Megbocsátottam magamnak azokat a hibákat, amiket elkövettem, és megbocsátottam magamnak azért is, hogy evészavaros vagyok. Többé nem ítéltem el magam.

Legvégül pedig elfogadtam, hogy ilyen vagyok. Evészavaros. Sőt azt is, hogy lehetséges, hogy ilyen is maradok. Egész életemben. És ez volt evészavaros időszakom utolsó pillanata. Soha nem fogom elfelejteni. Ahogy ez a gondolat és vele együtt egy jóleső érzés átfutott az agyamon, hirtelen olyan volt, mintha kisütött volna a nap a fejemben. A nap, ami mindig ott volt a felhők mögött, de mivel a felhőkre koncentráltam, nem vettem észre. Ekkor viszont megláttam a napsugarakat, amik minden kis rést kihasználva átszivárogtaka felhőkön, s a sokévnyi sötétség és hideg után fényt és melegséget hoztak.

Ja és a címre visszatérve. Nem híztam meg! Odafigyelve ugyan, de teljesen normálisan táplálkozom, és gond nélkül tartom a súlyomat. A súlyomat, ami ugyan jó 10 kilóval több, mint anorexiás, és 2-3 kilóval több, mint bulimiás koromban, de jól érzem magam a bőrömben. És egyedül ez számít. Mozgok, sportolok, törődök magammal, de nem másokért, vagy az ő véleményükért, hanem mert én így érzem jól magam.