Az evészavarok nemcsak a testünkre, szervezetünkre nézve is romboló hatásúak. A lelki fájdalmak, amikkel együtt járnak, legalább annyira erősek, mint a fizikai következmények. Sőt......

Számomra a lelki fájdalom sokkal elviselhetetlenebb volt, mint bármilyen fizikai kellemetlenség. Egy idő után úgy éreztem, szét fog szakadni a lelkem, ha nem teszek valamit. A test az egy dolog, idővel meg lehet tanulni elviselni az éhséget, a gyomorfájást, az örökös szédüléseket, illetve az őrült szívdobogásokat. Hozzá lehet szokni. Sőt, ha valaki annyira gyűlöli és el akarja pusztítani önmagát, a fádalmak talán jól is jönnek.

A lélek viszont más. Hiszem, hogy minden ember eredendően boldog, és örömteli akar lenni. Ez a cél, ezért vagyunk itt. Ezt pedig mélyen belül nagyon jól tudjuk. Jóllehet néha elnyomjuk, elhallgattatjuk, mert mi éppen önpusztító időszakunkat éljük. Tesszük ezt azért, mert megbántottak, nem értékeltek, nem azt kaptuk amit szerettünk volna, nem olyan lett az életünk, mint amiről álmodtunk. Okunk lehet ezer, a lényeg, hogy a külvilág nem úgy bánt velünk, mint kellett volna és mi megsértődtünk. Duzzogunk, elpusztítjuk magunkat. Hatalmasra nőtt az EGÓNK, és az ő szavára cselekszünk. Haragszunk, utálkozunk (nemcsak magunkat, mindenki mást is), vádolunk, csak éppen felelősséget nem vállalunk. Önmagunkért!

De akármilyen mélyre is süllyedünk az önsajnálatba, vádaskodásba, problémáink másokra hárításában, van egy hang, ami nem hallgat el. Soha. Ez a hang a belső hangunk. Folyamatosan mondja a magáét. Olyasmiket duruzsol a fülünkbe, mint:

• bocsáss meg,
• engedd el a sérelmeidet,
• élj,
• legyél boldog,
• gyógyulj meg,
• élvezd az életet,
• szeresd magad,
• fogadd el magad,
• lazíts.

Mi pedig próbáljuk becsukni a fülünket. Azt gondoljuk, hülye ez? Miket beszél? Minden jogunk megvan ahhoz, hogy rosszul érezzük magunkat. Az életünk borzalmas, és erről mások tehetnek. A világ és benne az emberek nem értenek meg minket, nem találjuk a helyünket.

Ennek következtében persze egyre jobban:

• elszigetelődünk,
• befordulunk,
• lassan mindenkiről kiderül, hogy ellenség
• folyton hazudoznunk kell, ami szintén azzal jár, hogy mindenkitől elidegenedünk, nincs egy őszinte kapcsolatunk
• az örökös kalóriaszámolgatás, zabálási tervek készítése az őrületbe kerget
• elfelejtünk szívből mosolyogni
• kerüljük az embereket
• depressziósak leszünk és hamar eljutunk oda, ahol az egyetlen megoldás a halál

Végigjártam ezt az utat, párszor megpróbáltam meghalni is. Az életösztönöm azonban erősebb lehetett, mert soha nem sikerült végleg kiiktatnom magam. Valószínű, ha annyira akartam volna, nem bénáztam volna el.

Ma már tudom mi az, ami nem hagyta igazán megtennem. Soha nem hagyta. A belső hang. Eleinte az őrületbe kergetett. Ő mondta a magáét az egyik fülembe, az evészavar, vagy ego hangja a másik fülembe ordibált. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor azt hittem megőrülök. Vertem a fejem a falba, hogy legyen már valami fizikai fájdalmam is, ami egy kicsit eltereli a figyelmem. Komolyan azt hittem meg fogok őrülni.

Aztán elkezdtem odafigyelni a belső hangra. Irányított, vezetett. Elterelt egy olyan irányba, amil a megbocsátásról és az önmagamért való felelősségvállalásról szólt. Továbbá arról, hogy én irányítom az életem, rajtam áll, hogy az jó lesz vagy rossz. Ha lézetik egyáltalán jó és rossz. A döntés az enyém. Egyik oldalon ott hívogatott az evészavar, a sötétség, hazudozás, lelki nyomor, egyedüllét, depresszió, betegség, és szomorúság. A másik oldalon nem tudtam mi vár. A megérzésem azt súgta, ott több lesz a fény és a lelkem is békére lel. Kicsit féltem az ismeretlentől, de eljött az a pont, amikor döntenem kellett. Nem bírtam tovább a lelki fájdalmakat. Elindultam az ismeretlen felé. És nem bántam meg!!!! Itt is vannak nehézségek, fájdalmak, bánat, de visszakaptam önmagam, a belső békém, az önmagamba vetett hitem. Ezek valahogy jobb védőbástyák, mint az evés, vagy koplalás.