Mielőtt bármit is írnék, szeretném kihangsúlyozni, hogy csak annak az embernek lehet igazán hatékonyan segíteni, aki meg akar gyógyulni. Erőltetni, kényszertíteni lehet, sőt bizonyos esetekben szükséges is, de hosszú távú, tényleges gyógyulást csak az hozhat, ha a beteg maga hajlandó együttműködni.

Az evészavarok kezelésére többféle lehetőség is kínálkozik, amelyek lényegében két csoportba oszthatók: hagyományos, illetve alternatív gyógymódok.

A hagyományos gyógymódok, kezelési lehetőségek közé tartozik a kórházi kezelés, valamint a pszichiáter, pszichológus felkeresése.

A kórházi kezelés leginkább azok számára szükséges, akiknél a súlyveszteség már olyan mértékű, hogy mesterséges táplálásra szorulnak, illetve komoly szervi szövődmények alakultak ki náluk. Az ilyen szélsőséges eseteket leszámítva, azonban az evészavarokat általában ambuláns módon lehet kezelni, ami legtöbbször pszichiátriai vagy pszichológiai kezelés formájában történik.

Amennyire tudom és tapasztaltam, a kettő kötzi különbség abban áll, hogy a pszichiátria használ gyógyszereket is, a pszichológia nem. Persze tudom, ennél sokkal összetettebb a dolog, de nem értek hozzá. Így elnézést, ha badarságot írtam.

Viszont, sajnos nem tudok elszakadni a saját tapasztalatomtól, ami nagy mértékben formálja, sőt meghatározza a témával kapcsolatos véleményemet.

Legelőször, amikor én még nem akartam,  a szüleim viszont annál jobban akarták, hogy meggyógyuljak, kórházba kerültem. Ahol igazából nem sok minden történt. Szerencsére nem kellett mesterségesen táplálni, súlyos szövődmények sem alakultak ki, csupán nem nagyon ettem. Ha pedig mégis hajlandó voltam enni, akkor hatalmas mennyiséget, és persze hamarosan a wc-ben láttam viszont, amit megettem. Ekkor 42 kiló voltam, ami nem annyira kevés, hogy belehaljak, de ahhoz elég kevés, hogy kezelés nélkül maradjon.

A kórházban naponta méregették a súlyomat (amit persze ki lehetett játszani) és jártam egy pszichiáterhez.

Egy hét után hazaengedtek, mert eljátszottam a "megbántam, hogy ezt tettem magammal, és ígérem, meggyógyulok" szerepet. Persze a pszichiáterhez továbbra is járnom kellett. Arra emlékszem, hogy jókat beszélgettünk, de igazán mély nyomokat nem hagyot bennem, amit mondott.

A gyógyszerek, amiket felírt, viszont teljesen eltompítottak. Valószínűleg azért, mert mind az anorexia, mind a bulimia mögött ott van a "nervosa" jelző, ami a betegség pszichés, idegi eredetére utal, hangulatjavítót kaptam. Azt kellett szépen beszednem. Ami mellett, mondanom sem kell ugyanúgy koplaltam, vagy faltam, csak éppen mindezt tompán tettem. Úgy éreztem magam, mintha nem élnék. Mintha zombiként járnám az utakat, lelassulva, a gondolataimtól, érzéseimtől kissé megfosztva. Lehet, hogy a gyógyónak el kellett volna fojtania bennem azokat a gondolatokat, érzéseket, amik az evészavart fenntartották, de nem tették. Tompán viszont képtelen voltam élni, úgyhogy abbahagytam a szedésüket, és a pszichiáterhez sem mentem többet. Inkább eljátszottam, hogy meggyógyultam, és jobban odafigyeltem a tökéletes álcára.

Azt gondolom ezzel kapcsolatban, hogy a harcokat, amiket a léleknek kell megvívnia a gyógyulás során, nem lehet gyógyszerekkel helyettesíteni, felgyorsítani. A gyógyulás egy folyamat, egy út, és pont az a lényeg, hogy ezt az utat végigjárva megismerjük, megszeressük önmagunkat. Ehhez képest a végcél nem is olyan nagy dolog, legtöbbször bekövetkezik magától. Megyünk, megyünk és egyszercsak odaérünk.

A pszichiátriával ellentétben a pszichológia számomra sokkal eredményesebbnek bizonyult. Ehhez viszont meg kellett találnom azt a szakembert, akivel teljesen őszintén, nyíltan tudtam beszélgetni. Ezt az érzést, vagy ennek hiányát, már az első pillanatban lehet érezni. Amikor megtaláltam azt az embert, aki végül sokat segített, rögtön az elején valami ilyesmit éreztem: ez az, megérkerkeztem. Előtte legtöbbször csupán az merült fel bennem, ahogy a pszichológust hallgatva ültem, hogy mi a fenét keresek ott?

Nagyon fontos tehát addig keresni, amíg nem találjuk meg azt az embert, akiben megbízunk, aki előtt biztonságban érezzük magunkat, még akkor is, amikor lelkünk legmélyebb, legsötétebb részeibe engedjük bepillantani.

A jó pszichológus ezen felül hagyja, hogy lelkünk gyógyítsa önmagát. Jön velünk az úton, irányt mutat ha eltévednénk, de tudja, hogy minden válasz ott rejlik saját bensőnkben. Ebben segít, hogy előhozzuk és meglássuk, amit meg kell.

Hamarosan folytatom.......