A kóros lesoványodás

 (anorexia nervosa)

Az emésztésről szóló fejezetünket egy olyan klasszikus pszichoszomatikus betegséggel zárjuk, amelynek az a bája, hogy a veszélyesség és az eredetiség különös keveréke.

(Mindenesetre a páciensek húsz százaléka még mindig belehal ebbe a betegségbe!)

Ez a kóros lesoványodás.

A kóros lesoványodás esetében az a vicc és irónia –, ami minden betegség sajátja –, hogy a páciens nem hajlandó enni, mert nincs hozzá kedve, s belehal, anélkül hogy valaha is azt érezte volna, hogy beteg. Ez aztán a lelki nagyság!

Az ilyen betegek rokonai, orvosai viszont már sokkal nehezebben tudnak ilyen lelki nagyságot felmutatni! Ők ugyanis többnyire buzgón fáradoznak azon, hogy a kóros lesoványodásban szenvedő beteget az evés és az élet előnyeiről meggyőzzék, s felebaráti szeretetük még a klinikai kényszertáplálás előtt sem torpan meg. (Aki a komikumnak ezt a fokát nem tudja élvezni, az rossz publikum a nagy világcirkuszban!)

A kóros lesoványodás majdnem kizárólag nőket érint. Tipikus női betegség. A pácienseknek többnyire a pubertáskorban egyéni evési, illetve nem evési szokásai alakulnak ki. Elutasítják a táplálékfelvételt – részben tudatosan, részben öntudatlanul –, az a vágy motiválja őket, hogy karcsúak maradjanak.

Az étkezés szigorú elutasítása mindenesetre néha az ellentétébe csap át: ha magukra maradnak, és senki nem látja őket, őrült mennyiségű ételt tömnek magukba. Éjjelente kiürítik a hűtőszekrényt, s mindent magukba gyömöszölnek, amit csak találnak.

Az ételt azonban nem akarják magukban tartani, így gondoskodnak arról, hogy mindent kihányjanak. Minden lehetséges trükköt felhasználnak, hogy aggódó környezetüket – már ami evési szokásaikat illeti – átverjék. Többnyire rendkívüli nehézséggel jár valóságos képet alkotni arról, mit eszik és mit nem eszik a beteg, mikor elégíti ki farkasétvágyát s mikor nem.

Ha viszont esznek ezek a páciensek, az olyan ételeket részesítik előnyben, amelyek aligha szolgálják meg a „táplálék” nevet: citromot, zöld almát, savanyúságot, szóval kizárólag kis tápértékű, kevés kalóriát tartalmazó dolgokat. Ehhez még többnyire hashajtókat is szednek, hogy attól a kevéstől vagy attól a semmitől, amit magukhoz vettek, lehetőleg gyorsan megszabaduljanak.

Ugyanakkor nagy a mozgásigényük. Hatalmas sétákat tesznek, így „futják le” magukról azt a hájat, amely sosem volt rajtuk, s ez legyengült állapotukra való tekintettel meglehetősen csodálatra méltó.

Feltűnő a páciensek túlfejlett altruizmusa, mely gyakran abban éri el csúcspontját, hogy szívesen és nagy gonddal főznek – másoknak. Másoknak főzni, vendégül látni, evés közben látni embereket nem probléma számukra, csak nekik ne kelljen együtt enni velük. Egyébként nagy a vonzalmuk a magányhoz, szívesen húzódnak vissza. A kóros lesoványodásban szenvedő betegnek gyakran elmarad a menstruációja, s majdnem mindig problémái, zavarai vannak e területen.

Ha a tüneteket összefoglaljuk, egy túlfejlett aszketikus ideálképpel találkozunk. Háttérben a régi konfliktus áll: anyag és szellem, fent és lent, tisztaság és ösztönök között. A táplálékból épül fel a test, a formák birodalma. A kóros lesoványodásban szenvedő beteg visszautasítja az evést, ezzel elutasítja a testiséget s a testből fakadó minden igényt. Az ő tulajdonképpeni ideálja jóval túl van az evés témakörén: célja a tisztaság, az átszellemülés. Minden anyagitól, testitől meg akar szabadulni. Meg szeretne szökni a szexualitás, az ösztönösség elől, célja a szüzesség, a nemtelenség.

Ezért kell mennél karcsúbbnak lennie, egyébként domborulatok keletkeznének, melyek a páciens nőiségét hangsúlyoznák. De éppen nő nem akar lenni. Nemcsak a kerek, nőies formáktól tart, de a kidomborodó hastól még inkább, mert az a terhesség lehetőségére emlékezteti. A nőiességgel és a szexualitással szembeni ellenállás a havi vérzések kimaradásában nyilvánul meg. A kóros lesoványodásban szenvedő beteg legmagasabb ideálja az elanyagtalanodás. Csak távol lenni mindentől, aminek az alantas testiséghez köze van.

Aszkézisideálja fényében a páciens egyáltalán nem tartja betegnek magát, semmi megértést nem mutat a terápiás eljárások iránt, amelyek éppen azt a testet szolgálnák, amelytől ő szabadulni akar. Tudatosan kijátssza a kényszertáplálást a klinikán, egyre rafináltabb trükkökkel tünteti el a táplálékokat. Minden segítséget elutasít, s konokul követi ideálját, ami nem más, mint átszellemesítéssel minden testit maga mögött hagyni.

A halál nem fenyegető – éppen az élő vált ki félelmet belőle. Mindentől fél, ami kerek, amorf, nőies, termékeny, ösztönös, szexuális – fél a közelségtől, a melegségtől. Emiatt nem vesznek részt a kóros lesoványodásban szenvedők közös étkezéseken. Körben ülve közösen étkezni – minden kultúrában ősrégi rítus, melyben emberi közelség, melegség jön létre. Éppen ez a közelség az, ami a betegben félelmet ébreszt.

Félelmét az az árnyékvilág táplálja, amelyben mindazok a témák, melyeket tudatos életében oly nagy gonddal kerül, mohón várják megvalósulásukat. A kóros lesoványodásban szenvedők valójában farkasétvággyal vetnék magukat minden élőre, de mert félnek tőle, tüneteikkel éppen az élet megsemmisítésére törekednek. Időről időre azonban rájuk támad az elfojtott, leküzdött farkasétvágy és a zabálhatnék. Így kerül sor a titkos evésre. A „kilengést” a beteg bűntudatában hányással teszi jóvá.

A beteg nem találja a középutat mohóság és aszkézis, éhség és lemondás, egocentrizmus

Altruisztikus magatartása mögött igen erős egocentrizmus húzódik meg, melyet kezelése során hamarosan tapasztalunk. Ezek a páciensek titokban emberi figyelemre (odafordulásra) vágynak, s e vágyukat a betegség kerülő útján kényszerítik ki környezetükből. Aki megtagadja a táplálkozást, hirtelen sosem remélt hatalmat nyer embertársai fölött, akik kétségbeesett rémülettel próbálják őt az evésre és az életre rákényszeríteni. Ezzel a fogással már az egész kis gyermekek is biztonsággal uralkodnak a családjukon.

A kényszertáplálás azonban a kóros lesoványodásban szenvedőn nem segít. Rajta legjobb esetben az segíthet, ha rá tudjuk venni, hogy őszinte legyen önmagával. A páciensnek meg kell tanulnia felismerni saját mohóságát, farkasétvágyát a szeretetre és a szexre, egocentrizmusát és nőiességét, annak minden ösztönösségével és testiségével, s meg kell tanulnia elfogadni ezeket. Fel kell fognia, hogy a földi élet tényezőit sem elfojtani, sem leküzdeni nem lehet, s csak úgy lehet föléjük nőni, ha integráljuk őket, együtt élünk velük, s ezáltal alakítjuk őket. Az anorexia kórképéből ebből a szempontból sokan levonhatják saját tanulságukat. Nemcsak az anorexiások kísérlik meg igényesnek tűnő filozófiával elfojtani félelmet ébresztő testi vágyaikat, s tiszta, átszellemült életet folytatni. Könnyedén hunynak szemet afölött, hogy az aszkézis többnyire árnyékot vet, s az árnyék neve: mohóság.