Sokan kérdezitek, hogyan lehet megállni, hogy ne zabáljuk, vagy fogyasszuk magunkat halálra. Hol a középút, hogyan lehet azt megtalálni.

Nagyon fontos, a gyógyulás szempontjából talán legfontosabb, annak megértése, hogy a gyógyulás nem testi szinten következik be. A testi szinten zajló dolgok csupán a lelki folyamatok testi megjelenései. A probléma belülről ered, a lélek kibillen az egyensúlyból és ez maga után vonja az összes testi tünetet.

Vegyük példának az anorexiát. Valamikor valami leblokkolódik az illetőben. Ez a blokk a nőiséggel, a nővé válással, a vágyakozással, lemondással, az élettől, testiségtől való félelemmel kapcsolatos. Valami miatt lázadunk a női modell ellen.

Persze ez nem mindig tudatos. Számtalan anorexiással beszéltem, és sokan mondták, hogy nekik a fent felsorolt témákkal semmi bajuk. Ez egyrészt lehet egy elfojtás, ugyanis ami nagyon fáj, vagy valamikor nagy fájdalmat okozott, azt jó mélyre letaszítjuk magunkba, látni sem akarjuk, és ezzel azt hisszük munka elvégezve, megnyugodhatunk. Ám ez korántsem így működik, a tudatalattinkban elfojtott dolgok továbbra is megkeserítik az életünket. Akármilyen fájdalmas is, érdemes leásni, megnézni mi rejtőzik odalennt.

Másrészről, lehet, hogy nem ért minket semmilyen trauma, de az elsődleges női modell (az édesanyánk) valamiért nem követendő példa számunkra, és tudat alatt elnyomjuk a női oldalunkat (szimbolikusan elfogyasztjuk magunkat, hasonlóvá válva az ellenkező nemhez), hogy még véletlenül se válhassunk olyanná, amit tudatosan, vagy tudatalatt elítélünk.

Előfordulhat az is, hogy nőket láttunk megalázó, elnyomott helyzetben. Olyan nőket, akik közel álltak hozzánk, és ezért félünk attól, hogy mi is hasonló helyzetbe kerülünk. Lehetséges, hogy van egy régi emlékünk a szexxel kapcsolatban, ami azt az érzést keltette bennünk, hogy a szex egy tisztátalan, mocskos dolog, s ezért megpróbáljuk a férfiak számára egyre kevésbé vonzová tenni magunkat.

Még egyszer hangsúlyozom, ezek a folyamatok legtöbbször nem tudatosan zajlanak. Lehet barátunk, párkapcsolatunk, öltözhetünk nagyon nőiesen, de mégis valami miatt saját nemiségünk megélése ellen fordultunk.

A gyógyulás érdekében nagyon fontos lerántani magunkról az önvédelmi pajzsot és megnézni mi van alatta.

Miért félünk attól, hogy érett nővé váljunk?

Miért nem akarjuk felfedezni önmagunkban saját nőisességünk erejét?

Miért félünk kitárulkozni, önmagunkat odaadni, kinyitni a szívünket? Igen lehet, hogy meg fognak bántani, lehet hogy visszautasítanak, kinevetnek, kihasználnak. De az élet ilyen.

Ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk a jó dolgokat, meg kell tapasztalni a kevésbé jókat is. Ha félünk a kudarctól, akkor nem merjük önmagunkat adni, a félelem átveszi felettünk az irányítást, és így a jó dolgokból is kimaradunk.

A konfliktusokra, fájdalmakra szükség van, hiszen azok által is feljődünk, bölcsebbek leszünk. Ahhoz, hogy elérjük az egység állapotát a tapasztalatok széles körére van szükség.

Arra pedig már rájöttem, hogy ha nincs bennünk félelem, ha igazán elfogadjuk önmagunkat, és megpróbálunk igazi önvalónk szerint élni, akkor nem nagyon érnek hatalmas pofonok.

Mert nem azt figyeljük folyton, hogy honnan leselkedik ránk veszély, hanem élünk, élvezzük az életet.

Megyünk az úton, ha olyan emeberrel találkozunk, aki kedves velünk azzal kedélyesen elcsevegünk, megosszuk egymással a tudásunkat. Ha pedig olyannal, aki nem kedves velünk, akkor egy idő után szépen elköszönünk tőle, és megyünk tovább.

Ha valaki abbahagyja az önpusztítást, akkor nem fog már olyan helyzetekbe keveredni, ahol meggyötrik, megalázzák, kihasználják. Vagy ha bele is keveredik, kisétál onnan. Végül is mi magunk alakítjuk az életünket. Kinek ennyi, kinek annyi pofon kell. Nekem elég sok kellett, de ez az én döntésem volt.

Szóval visszatérve az anorexiához, amint belül helyreáll az egyensúly - a MEGÉRTÉS, FELDOLGOZÁS, ELFOGADÁS révén -  attól fogva nem lesz kérdés, hogy mit egyek, mennyit egyek, meghízom-e vagy sem.

Attól hogy valaki abbahagyja a koplalást, és egészségesen eszik, NEM FOG MEGHÍZNI. A hízás is egy kóros lelki folyamat eredménye. Minden szélsőség egy kórós lelki folyamat eredménye. A harmónia állapota az a középút, ami minden szélsőségtől mentes. Erre kell törekedni, s a lelki harmóniával együtt jön a szellemi és testi harmónia is.

Saját példa: legvékonyabb időszakomban 43 kg voltam a 168cm-es magasságom mellé. Ahogy az anorexiám szépen átcsapott bulimiába ebből lassan 50 kg lett.

Gyógyulásom óta 52 és 54 kiló között mozgok. Ezzel a  súllyal tökéletesen elégedett vagyok. Számomra az 53 az ideális, de az nagyon ritka, hogy az ember (főleg egy nő) súlya ne ingadozzon.

Elégedett vagyok ha belenézek a tükörbe, mert látom, hogy a testem egészséges, és sportos. Persze látszik, hogy elmúltam 30 éves, szoptattam két gyereket, de ezek inkább büszkeséggel töltenek el mintsem keserűséggel. Semmi pénzért nem plasztikáztatnám, vagy feszesítenén magam, mert jó így. Minden egyes ráncom arról tanúskodik, hogy voltak problémáim, amiket megoldottam, és voltak helyzetek, amiken sokat nevettem :-)

Tudatosan, mértéktartóan eszem, rendszeresen sportolok (nem muszályból, hanem mert jót tesz a testemnek és a lelkemnek, örömöt okoz) és nincs szükségem már arra, hogy az étellel pótoljam mindazt, amit az életben nem merek megélni. Inkább megélem a dolgokat, megvalósítom önmagam, a táplálkozást pedig arra használom, hogy megadjam a testemnek, amire szüksége van ahhoz, hogy ellássa a feladatát.

Ja és egy összehasonlítás a végére.

55 kiló voltam amikor 16 évesen úgy éreztem, akkora vagyok mint egy tehén, és ha nem sikerül lefogynom, vége az életemnek.

52-54 kiló vagyok ma, 31 évesen, és boldog vagyok, hogy így nézek ki.

Na szerintetek nem fejben dől el minden?