Ahogy figyelgetem önmagamat és a körülöttem lévőket, egyre inkább meggyőződöm arról, hogy az életünk legfontosabb feladata e három szó megértése és megélése. Tulajdonképpen nem is három, mert egyetlen fogalomban is össze lehetne foglalni, ami a következő:

FELTÉTEL NÉLKÜLI SZERETET

Hogy miért gondolom mindezt? Megpróbálom leírni, de előfordulhat, hogy negyed annyira sem fog jól hangzani, mint ahogy legbelül érzem.

Azért mert ha valamit meg tudok bocsátani, azt el is tudom fogadni. Amit pedig teljesen el tudok fogadni, azt szeretni is tudom. Nem feltétlenül értek vele egyet, de nem zavar, nem akarom megváltoztatni, olyannak szeretem, ahogy van. Ez vonatkozhat emberre, tulajdonságra, és életem bármely eseményére egyaránt. És ez a szeretet valahogy más szeretet, mint amit korábban megszoktam. Olyan nyugis, nem birtokló, nem cseszegtető, nem zsaroló, hanem olyan megengedő. Hagyom a dolgot, vagy az illetőt lenni, azt tenni, amit akar és mégis kedvelem. Fura, de jó érzés.

Legutóbb így szoktam le a dohányzásról. Immár fél éve. Nem voltam nagy dohányos, csak olyan pár szálat egy nap típus. De zavart a szag miatt, no meg amiatt, hogy bujkálnom kellett (nehogy a gyerekek meglássák, mit csinál az anyukájuk J Viszont úgy voltam vele, hogy majd leszokom, ha eljön az ideje. Nem erőltettem a dolgot, nem haragudtam érte magamra. Mindig azt mondtam, azért dohányzok, mert kedvem van hozzá, jól esik, majd ha nem esik jól, abbahagyom. Közben persze elképzeltem magam, amint érzem, hogy nincs többé szükségem a cigire és ez örömmel tölt el.

És egyszer eljött a pillanat, amikor kezdett nagyon rosszul esni. Egy-két napig szívtam tovább, de aztán úgy voltam vele, hogy nem okoz ez már nekem örömet. Így aztán nem szívtam többet.

Ebből arra következtetek, hogy elfogadtam magam cigivel együtt, nem volt bennem ellenállás, és így amikor kicigiztem magam, nem volt többé rá szükségem.

Az emberi kapcsolatokra ugyanez vonatkozik. Ha el tudom fogadni a másikat, akkor képes vagyok szeretni őt, és tiszteletben tartani a döntéseit. Nem akarom megváltoztatni, hanem csak hagyom, hogy legyen. Persze ez is, mint minden belőlem indul ki. Hiszen, amit nem tudok elfogadni magamban többnyire az zavar másokban is. Mit zavar, egyszerűen idegesít. Elmondjuk mindennek, nem értjük, hogy lehet ilyen, pedig tulajdonképpen mélyen belül önmagunkkal van bajunk. Van valami bennünk, amit még nem sikerült elfogadnunk. Persze ilyenkor könnyebb a másikra mutogatni, mondván ő a hülye, de a külvilág csak visszatükrözi azt, amilyenek mi vagyunk!!!!

Úgyhogy minél inkább elfogadjuk és szeretjük önmagunk, annál szebb lesz körülöttünk minden. Annál jobban sikerülnek a dolgok, annál kedvesebbek az emberek, és annál jobban érezzük magunkat.

Mindez azért, mert az elfogadással igent mondunk az életre. Azt mondjuk, jöjjön, ami, vagy aki jön, várjuk szeretettel. Nem félünk, rábízzuk magunkat az Életre, az Univerzumra, ki miben hisz és haladunk együtt az áramlattal. Közben pedig békésnek, nyugodtnak érezzük magunkat. Legalábbis én ezt szoktam tapasztalni, amikor nem kepesztek.

Ha viszont kepesztek, és mindenképpen azt akarom, hogy minden úgy legyen, ahogy szeretném, akkor jönnek sorban az akadályok. Mintha minden és mindenki összeesküdne ellenem. Türelmetlen vagyok, ideges, és sértődött. Persze, hiszen árral szemben megyek, már majd meghalok a nagy erőlködésben és mégsem haladok. Hát bolond vagyok én – szoktam kérdezni magamtól, amikor tudatosul bennem, hogy már megint görcsölök. Nem bolond, csak ember, akinek az egója éppen átvette az irányítást. Ilyenkor előjönnek a különböző negatív érzések, gondolatok, aminek a közös gyökere a félelem. Az ego legfontosabb tápláléka, mert minden egyéb negatív érzés, vagy cselekedet a félelemből ered. Azoktól pedig az ego csak tovább nő, ezért fontos neki, hogy félelemben tartson minket. A nagy rettegésben, és az abból fakadó önvédelmi praktikákban viszont elveszítjük a pillanatot. Márpedig csakis az adott pillanat az, ami van.

Megint csak a virágok jutnak az eszembe. Annyira bátrak és szépek. Ők a feltétel nélküli szeretet megtestesítői. Elfogadják, hogy bármelyik pillanatban elpusztulhatnak, hiszen annyira törékenyek. Mégis folyton nyílnak, csak adnak, adnak, és adnak. S amikor a legeslegszebbek akkor már a pusztulás küszöbén állnak. Mégsem félnek, hanem az utolsó pillanatig adnak. Békében vannak önmagukkal és a világgal.