Sokszor láthattuk már filmekben a hőst, akitől elvettek mindent, nincs már mit veszítenie,  és hatalmas nyugalommal, elszántsággal halad előre. Megtörhetetlen, szinte elpusztíthatatlan. Nem fél már semmitől, nincs rajta fogás.

Hasonló érzés az, amikor valaki minden létező dolgot kipróbál annak érdekében, hogy meggyógyuljon. Pénzt, energiát nem kímélve keres, kutat olyan emberek, módszerek után, akik megszabadítják a terhétől. Pontosabban attól, amit tehernek hisz, amitől meg akar szabadulni. Azt gondolja, meg kell gyógyulnia ahhoz, hogy minden rendbe jöhessen az életében. Azt reméli, akkor egyszerre minden megváltozik majd.

Rossz hírt kell közölnöm: aki ebben hisz, csalódni fog. Legalábbis nagy az esély rá.

Hogy miért? Mert szerintem pont fordítva működik a dolog. Ha bennem és körülöttem minden rendbe jön (legelőször bennem, aztán körülöttem), akkor a betegségre nincs már szükségem, és eltűnik magától.

Ha ellenben megpróbálom legyőzni, eltiporni és minden energiámat ebbe fektetem, – ahelyett, hogy önmagammal tisztába jönnék – akkor küzdhetek a végtelenségig. Erőszakkal nem sok minden lehet elérni. Ideig-óráig nyerő helyzetben kerülhetünk, de az eltiport előbb utóbb felépül és vissza fog vágni, gyakran nagyobb erővel, mint korábban.

Ha ez egy ember-ember közti küzdelem, akkor meg lehet ölni a másikat, és akkor fizikailag nem fog visszavágni, de ki tudja, milyen egyéb következményei lehetnek a gyilkolászásnak.

De ha a küzdelem ember és betegsége (az ember különböző énjei ) között zajlik, akkor a végső elpusztítás nem lehetséges. Nem marad más hátra, mint a szelíd mód.

Amikor eljutok oda, hogy küzdöttem már eleget, és mégsem mentem semmire.

Amikor már teljesen kivetkőztem önmagamból, kudarcot vallottam, megszégyenültem, elállatiasodtam, emberhez méltatlanul viselkedtem, és már nem maradt  erőm tovább küzdeni önmagam ellen, na akkor jön el a „nincs már mit veszítenem állapot”.

Ott állok, mint a rakás szerencsétlenség, és akkor hirtelen jön egy mély megnyugvás:

Egy érzés, hogy igen, ez vagyok én. Így kell elfogadnom, sőt szeretnem magam, mert mindezek ellenére én egy értékes ember vagyok, aki ugyanúgy része az egésznek, mint bárki más.

Hiszek benne, hogy amint valaki eljut erre a felismerésre, megszűnik beteg lenni.