Hosszú, hosszú éveken keresztül arra használtam az evészavart, hogy a fájdalmat elkerüljem. A testi fájdalommal könnyen megbírkóztam. Az soha nem okozott gondot, sőt......... Gyermekkoromban gyakran direkt okoztam magamnak fizikai fájdalmat. Vertem a fejem a falba, vagy megharaptam magam. Utólag jöttem rá, hogy mindezt azért tettem, hogy a lelki fájdalmat elhárítva, mintegy túlszárnyaljam azt. Hogy miért? Mert a fizikai fájdalom elterelte a figyelmem arról a mérhetetlen lelki gyötrelemről, amit éreztem.

Aztán jött az evészavar. Tökéletes volt arra, hogy kiüssön bármit. Fájt az élet? Ürességet éreztem a lelkemben? Nosza egyek gyorsan jó sokat, hányjam ki, szédüljek, verjen a szívem ezerrel, legyek olyan gyenge, hogy szinte elájuljak, és addig se kell azzal az ürességgel foglalkoznom, amit belül érzek. Megbántott valaki? Sebaj, én kemény vagyok, jól bezabálok, és nem kell belemenni a fájdalomba. A lehető legjobb eszköz arra, hogy ne érezzem mindazt, amit nem akarok.

Nem merek szeretni, mert akkor esetleg sérülhetek? Nem baj. Van egy tökéletes társam, az evés, ami mindenen átsegít. Mit számít nekem bármi. Nem akartam érezni az életet, se a mérhetetlen örömöt, se az elviselhetetlennek tűnő fájdalmat.

Sokáig az élet arról szólt számomra, hogy a lehető legkevesebb erőbefektetéssel megúszni. Éreztem én, hogy ez így nem jó, elevenen eltemetem magam, de azt sem bántam. Volt egy nagyon jó technikám arra, hogy átvészeljem. Nem kell megélni semmit, nem kell beletennem magam semmibe, mert vár a temérdek kaja, az ész nélküli zabálás. Azt viszont teljes erőbedobással tettem. Ott nem volt másik. Nem volt visszajelzés, esetleges pofára esés, jól tudtam mire számíthatok. Pillanatnyi öröm, majd önutálat a maximumon. Gyötörhettem magam és mindezt úgy, hogy az én kezemben volt az irányítás. Semmi kiszámíthatatlanság, jól tudtam mi fog következni és mikor. Biztonságban éreztem magam, és mindezt úgy, hogy nem kellett felvállalnom azt, aki vagyok.

A szeretetem is ilyen volt. Véletlenül se bíztam a véletlenre. Irányítottam. Csak akkor szerettem, ha előbb a másik kimutatta, hogy szeret. És akkor sem igazán. Mert mi van akkor, ha én, a nagy Monori Évi kimutatom, felvállalom a szeretetem és nem azt, vagy nem annyit kapok vissza. Ó azt nem, még véletlenül sem. Hiszen az esetleg fájhat, abban benne van a bukás veszélye, a megaláztatásé. És azt semmiképpen nem akartam megélni. Ezért aztán soha nem szerettem igazán, teljes szívemből, csak a szeretet adásának öröméért. Mindig megvártam mit lép a másik, és akkor léptem egy aprót én is.

Aztán történt valami. Egyszer úgy döntöttem, hogy elég. Ez nem élet. A bulimia soha nem fogja azt nyújtani, amit az élet adhat. Lehet, hogy kiszámítható, lehet, hogy irányítom, lehet, hogy nem fog senki megbántani..... De ez együtt jár azzal, hogy egyre kevésbé érzek. Folyamatosan egyre keményebb leszek, egyre jobban elvágom magam másoktól, az élettől. És akkor megengedtem..... Megengedtem, hogy fájjon, hogy úgy érezzem pofon vágtak, megaláztak. Eleinte úgy hittem mindez kívülről jön.......

Aztán elkezdtem figyelni a fájdalmamat. Kóstolgattam és megértettem, hogy nincs kívül. Van egy barátom, aki mindig ezzel idegesített, hogy nincs kívül. Néha ordítani tudtam volna ettől a mondattól. Majd megláttam, hogy mennyire igaz. Ami belül, az kívül. Ha én nem adok, nem is fogok kapni. Egy idő után biztosan nem. Ha én nem szeretem magam, hogy is várhatnám mindezt kívülről. Ha meg is kapom, bizonyára nem látom meg.

Nem tudom bebiztosítani magam. Az élet pont attól csodálatos, hogy folyamatosan változik. Minden változik. A biztonságot, csak és kizárólag belül találhatom meg. Tapasztalások jönnek, mennek. Ha folyton menekülök, akkor az egész életem egy nagy rohanás, és ebben a nagy rohanásban lehet, hogy elkerülhetem a fájdalmakat, de ezzel együtt minden egyebet is.

A kérdés csupán az, hogy ami fáj, kinek fáj? Annak az isteni valaminek ami belül vagyok, vagy az elmémnek? És az elmém én vagyok vajon? Ennyi lennék? Egy hatalmasra puffadt ego, aki be akarja biztosítani magát minden kellemetlen dolog ellen? Be tudja? Be kell? Ha igen, miért kell? Azért, hogy még nagyobbra nőhessen. De ha még nagyobbra nő, attól én boldog leszek, vagy még jobban bekorlátoz? Nem lenne jobb megengedni magamnak, hogy éljek és érezzek? Hiszem az érzelmeim sem én vagyok. Hogy lehet az, hogy egyik pillanatban imádok valakit, a másik pillanatban pedig el sem bírom viselni? Ez lennék én?

Nem! Aki vagyok, mélyen belül, az ennél sokkal több, és teljesen biztos, hogy nem azért öltött testet, hogy ne merjen élni. Azért jött mert tapasztalni akar, és a tapasztalatok segítségével felismerni. Felismerni mit? Valós önmagát.

Ez a lényeg, felismerni valós önmagunkat. Ennél nagyobb dolog nincs. És ezt nem lehet elbújva ez élet, az élet által felkínált lehetőségek elől. Ezt csak úgy lehet, ha eldöntjük belevágunk a sűrűjébe és fejest ugrunk. Teljes megadással, rábízva magunk az Univerzumra és arra a halk, de folyamatosan hallható hangra, aki hihetetlen türelemmel és szeretettel mutatja az irányt. Ez a hang pedig belülről jön, valós önmagunk szól hozzánk. Ha merünk befelé figyelni és rábízni magunkat, nem tévedhetünk el. Lehet, hogy lesznek fájdalmak és pofára esések, látszólagos kellemetlenségek, de minden nézőpont kérdése. Ahogy a kedvenc történetemben az öreg kínai mondja: "Szerencse, szerencsétlenség? Ki tudja......." Nincs jó vagy rossz. Létezés van.