Dr. Edward Bach -a Bach virágterépia atyja - mondta, hogy a betegség nem sorscsapás, hanem egyszerű figyelmeztetés, egy lehetőség a fejlődésre.

Persze ahhoz, hogy ezt megértsük, magunkévá tegyük, el kell gondolkodnunk azon, hogy miért is vagyunk itt a Földön. Számomra mindig is hihetetlen, elképzelhetetlen volt, hogy az élet csupán abból áll, hogy megszületünk, élünk, meghalunk és kész. Mindig éreztem, hogy ennél többről szól az egész, nem lehet ennyire egyszerű, céltalan, magáért való a létezésünk.

Nekem a materialista gondolkodásmód soha nem volt elfogadható, mindig vonzott a lélek világa. Sokkal inkább hiszek abban, hogy céllal, célokkal jövünk a Földre, s ez a cél nem más, mint önmagunk kiteljesítése, fejlesztése. Ittlétünk számtalan esélyt kínál arra, hogy megszerezzük mindazt a bölcsességet, tapasztalatot, amit a Földön lehet, hogy ráleljünk arra a feladtra, amit elvégezve kiteljesíthetjük önmagunkat. Hiszen mindenki meghatározott, csak általa betölthető cél érdekében él a világon, s ez a cél a lehető legnagyobb mértékben szolgálja az egyén fejlődését.

Mélyen belül, bölcs belső énünk tudja, hogy merre kell haladnunk, mit kell tennünk, hogy aktuális egyéni sorsunkat beteljesítsük. Gyakran azonban automata pilótára kapcsolunk, és vagy meg sem halljuk belsőnk szavát, sőt tagadjuk létezését, vagy egyszerűen nem hallgatunk rá, elnyomjuk. Ekkor a lelkünk és a személyiségünk nincs harmóniában, letérünk az útról, nem a kiteljesedés irányába haladunk. Ha lelépünk a számunkra kijelölt ösvényről konfliktus keletkezik először lelki, majd testi szinten is.

Pontosan ezért van az, hogy soha semmilyen betegség nem gyógyítható pusztán a test szintjén. Mivel az elváltozás először mindig lelki szinten történik, majd idővel a fizikai szinten is megjelenik, mivel ott már biztosan észrevesszük. Ha azonban csupán tüneti kezelést alkalmazunk és nem kezeljük a lelket, azzal ideig-óráig látszólag megszüntethetők a panaszok, de a valódi gyógyulást elodázzuk. Olyan ez, mint amikor van egy lufim amibe vizet akarok tölteni. A lufim akkora, hogy kb 1 dl víz fér bele, de én 3 dl akarok beleönteni. Ahogy töltöm bele a vizet, azokon a helyeken, ahol gyengébb az anyag ki fog szakadni a lufim. Ha ekkor azt teszem, hogy elkezdem betömködni a lyukakat, akkor átmenetileg megoldottam a problémát, de ha továbbra is öntöm bele a vizet, előbb-utóbb szét fog szakadni az egész. A probléma gyökerét kell megtalálni (azaz fogjam fel, hogy csak 1 dl fér bele), s amint az megoldódott, vagy azzal párhuzamosan lehet kezelni a testi tüneteket is.

Az igazi gyógyulás tehát mindig kemény önismeretet igényel. A valódi önismerettel rendelkező ember képes megérteni, hogy mi a feladata, merre vezet az útja. Képes felfedezni magában azokat a képességeket, amelyek születésétől fogva ott vannak, és segítségükkel megvalósíthatja önmagát.

Sajnos kevesen lépik ezt meg. Elszomorító, hogy az utcán sétálva 10 emberből 7 szomorú, bolodgtalan, elkeseredett, és fásult. Gyógyszerek tömkelegét szedik az ilyen és olyan bajaikra, de még ha az egyik el is múlik, jön helyette másik. Mindeközben az idő meg csak múlik, s minden egyes nappal távolabb kerülnek attól, hogy kezükbe vegyék az életüket.

Olyan ez mintha néhányan aludnának. Sokkal kényelmeseb azt hinni, hogy csupán bábok vagyunk az élet játékában, és a körülményeinknek kiszolgáltatva semmi beleszólásunk nincs az életünkbe. Ez azonban nem így van, mindig van választásunk, és bármelyik pillanatban dönthetünk úgy, hogy felébredünk. Csak rajtunk múlik.

Ha fel merjük vállalni a felelősséget saját sorsunkért, akkor a betegség nem lesz más, mint egy esély arra, hogy észbe kapjunk, irányt váltsunk és életünket teljessé, tevékennyé és boldoggá tegyük. Minden betegség azokra a hiányosságokra világít rá, amit fejlesztenünk kell magunkban ahhoz, hogy minél teljesebbek lehessünk.

A legszebb pedig az, hogy amint elszánjuk magunkat, és belevágunk a nagy kalandba, igazi önmagunk felfedezésébe, megismerésébe, hirtelen mintha rengeteg segítséget kapnánk. Igaz, hogy nem könnyű, sőt néha nagyon is nehéz és fájdalmas a feladat, amire vállalkozunk, de amilyen bátrak, elszántak és kitartóak vagyunk, annyi segítséget fogunk kapni. Ezek jöhetnek "véletlenek" formájában, vagy olyan emberekkel ismerkedünk meg, akik hihetetlen erőt adnak a továbblépéshez, olyan könyvek akadnak a kezünkbe, amik a hiányzó információkat megadják, vagy felnyitják a szemünket bizonyos dolgokra, és még sorolhatnám. Egy biztos, egy idő után magáért a felfedezés, fejlődés öröméért fogjuk tovább folytatni. Már régen meggyógyultunk, de a vágy, hogy minél többet kihozzunk magunkból, minél többet tanuljunk, fejlődjünk, nem múlik el. Megtaláljuk a célunkat és úgy haladunk felé, hogy élvezzük az oda vezető utat.