Már régóta neki akarok állni ennek a témának, de annyira sok mondanivalóm lenne, és annyira komplex a téma, hogy eddig mindig félretettem.

Pedig fontos. Nagyon fontos. Mind a betegség megértése, mind annak feldolgozása szempontjából.

Ugyanis valahol itt van az egész evészavar gyökere. Én sem látom teljesen tisztán, csak kutakodok :-)

Valamiért, valamikor mélyen tudat alatt úgy döntünk, hogy nem jó nekünk ez a női lét. Utáljuk úgy ahogy van, nem kérünk belőle. Hogy mi okozza ezt bennünk és milyen folyamatok vezetnek idáig, az nyilván mindenkinél más. A lényeg a végpont. Ki akarjuk írtani magunkból mindazt, ami női mivoltunkra emlékeztet.

Nem akarunk nőnek kinézni, nem akarunk nőként viselkedni, sőt a legvégén eljutunk oda, hogy egyáltalán nem akarunk lenni. Szeretnénk olyan könnyűvé válni, mint egy tollpihe, ami játszi könnyedséggel elszáll innen az első szellő szárnyán, fel a magasba.

Emékszem én is mindig a magasba vágytam, úgy hívtam HAZA. Szerettem volna hazamenni, oda ahol nincs külsőség, nincs test, nincs nem, nincs polaritás, csak béke, harmónia, azaz EGYSÉG.

Néztem az eget és magamba fohászkodtam, kértem az Univerzumot hadd hagyjam már végre itt ezt a földi világot.

De miért érezzük ezt? Miért akarunk kibújni abból a testből, amit lélekként mi magunk választottunk. Ahelyett, hogy kiélveznénk mindazt amit az ittlétünk, a testünk, nemünk nyújthat számunkra, miért akarjuk elpusztítani, eltorzítani, elnemteleníteni?

Mert félünk.

Félünk önmagunktól, a bennünk lakozó szenvedélytől. Félünk, hogy átveszi felettünk az uralmat, és olyan helyzetekbe visz, ami felett nem érvényesül az önkontrollunk.

Félünk elveszteni az önkontrollt. Félünk elengedni magunkat, egyszerűen hátradőlni, és élvezni az életet.

Félünk az élvezetektől. Nem merjük átadni magunkat az élvezeteknek. Félünk a kudarctól, a nevetségessé válástól, az elutasítástól, megszégyenüléstől, stb.

Ettől valamilyen szinten minden ember fél, de az evészavaros jobban. Ez valószínűleg azért van, mert bennük az ösztönös én, és a magasabb kifinomult én állandó harcban áll egymással, mindegyik magának akarja az irányítást.

Az egyik mohón vágyik a szenvedélyre, mindazokra az élvezetekre, amit a testünkön keresztül fogadhatunk be, a másik pedig a magasztosabb, fennköltebb, kifinomultabb dolgok iránt érdeklődik. Az egyik mindent feladna egy kis testi örömért, a másik pedig mindent feladna azért, hogy eljusson a legmagasabb spiritualitás fokára. Mindkét fél az egységre vágyik, az egyik a testi szinten, a másik lelki szinten kívánja megvalósítani.

Ez a kettőség az élet minden területén megmutatkozik. Egyrészt ott tombol bennünk a testi vágy, a hedonizmus, másrészt szeretnénk ezt a vágyat átranszformálni a lélek magasabb szintjeire. Mivel azonban nem tudjuk, hogyan kell ezt ügyesen csinálni, ezért vagy elfojtjuk ezt a mohó vágyat (anorexia), vagy amikor már elfogy az erőnk, hagyjuk hogy kontrol nélkül kiszabaduljon (bulimia). Mindez például a kapcsolatainkban úgy nyilvánul meg, hogy egyik pillanatban olyanok vagyunk, mintgy őzike, aki örül hogy valaki ránézett, hiszen olyan kis sete-suta szerencsétlen. A másik pillanatban pedig előjön belőlünk a vadmacska, aki úgy érzi övé az egész világ, legszívesebben otthagyná az őzike által választott palimadarat és belevetné magát a nagyvilágba, egyszer élünk alapon. De mielőtt megtenné az őzike újra visszatér, próbálja kibékíteni a palimadarat, de alighogy sikerül neki, máris ott a vadmacska össze-vissza hadonászva a karmaival, nem kímélve senkit és semmit.

Ugyanez a körforgás megy végbe az evés-nem evés terén is. Elutasítjuk, vagy behabzsoljuk az ételt - azaz az életet. A kettő között nincs középút.

Vagy olyan társat választunk, aki kedves, rendes, alkalmazkodó, és unalmas; de megvalósíthatjuk vele a nagy lelki, spirituális szerelmet. Vagy egy olyat aki vad, öntörvényű, megbízhatatlan és esetleg megalázó, de a szenvedély területén megadja, amire vágyunk. A középutat itt sem ismerjük.

Az egész működésünknek az a lényege, hogy FÉLÜNK ÉLNI.

Egyfelől olyan választásokat hozunk, amikben nincsen nagy rizikó, nem valószínű a kudarc, a nevetségessé válás. Igaz nagy érzelmek sincsenek, de ami nincs, az legalább nem fáj.

Aztán persze, mint mindig az elfojtott dolgok elkezdenek zavarni. Ekkor kitörünk, vagy legalábbis kitörnénk a saját ketrecünkből, és mindent bekebelezünk/bekebeleznénk, amit az élet csak kínálhat. De az önkontroll hamarosan visszatér, és kihányjuk amit ettünk, vagy visszasomfordálunk a számunkra nem megfelelő szituációkba.

Mert a félelem mindig visszatér. Belevágnánk az életbe, de a "mi lesz ha nem jön össze" érzés mindig felülkerekedik. Mi lesz ha elbukunk, kudarcot vallunk, fájdalom ér, kihasználnak, eldobnak, megaláznak, egyedül maradunk, kinevetnek, stb.

Ezért aztán kiaknázatlanul hagyjuk a lehetőségeinket, visszafogjuk magunkat, és nem tesszük meg azt a bizonyos első lépést afelé, hogy azzá váljunk, akik igazából vagyunk.

Mert ugyanis ez lenne a lényeg. Mindentől és mindenkitől függetlenül vállalni magunkat úgy, ahogy vagyunk. Mindazokkal az érzésekkel, szenvedélyekkel, érzékenységgel amik bennünk vannak. Büszkén vállalni, hogy IGEN ez vagyok én. És Én jól érzem magam önmagamban. Én szeretek én lenni.

Vállalni a testünket, a lelkünket, a szenvedélyeinket, az érzelmeinket és mindazt, ami által egyszeri és megismételhetetlenek vagyunk. Ettől vagyunk ugyanis szépek, nem a plusz vagy minusz kilóktól, vagy a ruhánktól, ékszerünktől, egyebektől. Ezek csak külsőségek. Minél nagyobb a belső ragyogás, annál kevesebb kell belőlük.

A belső ragyogás pedig önmagunk vállalásából, megéléséből ered.

Szóval merjük megélni azt, hogy nők vagyunk.

Merjünk odaadók lenni,

Merjünk közel kerülni,

Merjük élvezni a testünket és a másik testét,

Merjünk teljes szívünkből szeretni és kacagni,

Merjünk csalódni és zokogni,

Merjük érzeni a határtalan boldogságot,

Merjük érezni a végtelen szomorúságot,

Merjünk kockáztatni,

Merjünk csalódni,

MERJÜNK ÉLNI!!!!!!!!

Minél több érzelmet, érzékiséget engedünk meg magunknak, annál gazdagabbá válik a lelkünk. És itt jön a két oldal - az ösztönös és a magasztos - integrációja. Abban a pillanatban, hogy befejezik a küzdelmet, rájönnek hogy a másik nélkül az egyik sem ér semmit. Önmagában mindkettő üressé válhat, s a fejlődés megreked egy ponton. Csak együtt érhetik el az egységet!!!!

Élvezzük tehát a testünk nyújtotta lehetőségeket, és figyeljünk oda lelkünk szavára. Fogadjuk el, hogy itt a Földön a polaritás uralkodik. Találjuk meg a látszólag ellentétes dolgok közötti egyensúlyt, észre fogjuk venni, hogy nincs is köztük akkora különbség.

Az evészavar is erről szól. Az ellentétek annyira közel vannak egymáshoz, annyira keskeny köztük a határ, hogy könnyen átmennek egymásba. Így lesz az anorexiából bulimia. Egy tőről fakadnak. Végül is MINDEN EGY.

Ha megtaláljuk ezt a keskeny határvonalat, ott lesz az EGYSÉG is.