Az a nagy baj az értékekkel, hogy régóta hamis értékekben hiszünk, és egyre jobban kezdjük elfelejteni, hogy mik is azok a dolgok, amelyek igazán értékesek.

Sokan jeleztétek, hogy örömmel vennétek pár újabb blogbejegyzést.

Ezúton köszönöm a sok támogatást, ösztönzést, jó szót :-)

Remélem hamarosan, amint lecseng a tanulós, vizsgázós időszakom, újra megosztom majd veletek a gondolataimat, tapasztalataimat.

Addig is álljon itt egy dalszöveg-részlet Santana-tól, aki mint mindig, most is a szívemből szólt:

Sokszor láthattuk már filmekben a hőst, akitől elvettek mindent, nincs már mit veszítenie,  és hatalmas nyugalommal, elszántsággal halad előre. Megtörhetetlen, szinte elpusztíthatatlan. Nem fél már semmitől, nincs rajta fogás.

Gondolom sokan vagytok úgy, és jómagam is jártam ebben a cipőben, hogy vannak kisebb vagy nagyobb falásmentes/hányásmentes időszakaitok, és közben folyton attól rettegtek, hogy mikor tér vissza a rémálom.

Azt veszem észre, hogy mi emberek nem szeretjük magunkat. Az evészavarosokra ez duplán igaz, ők meg is tesznek mindent, hogy a lehető legjobban gyötörjék magukat.

Ahogy körülnézek, még a viszonylag egészségesnek mondott emberek között is alig találok valakit, aki tényleg szeretné önmagát.

Ahogy figyelgetem önmagamat és a körülöttem lévőket, egyre inkább meggyőződöm arról, hogy az életünk legfontosabb feladata e három szó megértése és megélése. Tulajdonképpen nem is három, mert egyetlen fogalomban is össze lehetne foglalni, ami a következő:

FELTÉTEL NÉLKÜLI SZERETET

Tegnap, amint egy ismerősőmet vártam, játszottam. Azt játszottam, hogy egy járdaszegélyen próbáltam sétálgatni, anélkül, hogy leesnék. A kezeimmel egyensúlyozva tökéletesen ment, ezért gondoltam továbbfejlesztem a  dolgot, és zsebre teszem a kezeimet.

Jó játék volt, ismét meggyőződtem arról, hogy fejben dől el minden. Hogy jön össze a két dolog?

:-)

Számomra az evés nem volt más, mint menekülés. Méghozzá menekülés az örömök, kudarcok, önmagam, mások, azaz maga az ÉLET elől.

Érdekes, ez közben nem tudatosult bennem, csak így utólag. Rettentően féltem. Mindentől.

Féltem attól, hogy boldog legyek, mert mi van, ha elmúlik?

Féltem attól, hogy önmagam legyek, mert mi van, ha másoknak nem tetszik?

Tipikus mondatkezdés, nem? Hányszor mondam magam is ilyeneket, hogy:

Majd meggyógyulok, ha végre elköltözöm otthonról.

Majd meggyógyulok, ha végre lesz normális párkapcsolatom.

Majd meggyógyulok, ha találok olyan szakembert, aki segít.

Majd meggyógyulok, ha nem cseszegettek.

.......... és még sorolhatnám.

Egy baj van ezekkel a mondatokkal: a "majd" az egy olyan időpont, ami soha nem jön el.

Sokat gondolkodtam erről a témáról.

Sokat, mivel klasszikus evészavaros lévén, elég sok problémám akadt e téren. Klasszikus alatt azt értem, hogy a szakirodalom szerint az evészavarosokban általában elég nagy a megfelelési kényszer és az önmagukkal szemben támasztott elvárások is igen magasak. Ez a leírás pedig igen jól illett rám.